Dr. Sepsi Enikő

habilitált egyetemi docens

„NON EST VOLENTIS”

Képek

kep1   kep2   kep3   kep4   kep5   kep6   kep7   kep8   kep9   kep10   kep11   kep12   kep13   kep14

Könyvborítók

kep15 Pilinszky János életművében az 1970-es években bekövetkező változás Franciaországhoz kötődik annak a három területnek köszönhetően, amelyet Pilinszky Franciaországban fedez fel: Simone Weil munkássága, a színházfelfogása számára modellként szolgáló liturgia megújulása, valamint Robert Wilson színháza. Az én meghaladásának vagy visszateremtésének (dekreáció) fogalma köré felvonultatott szellemi hagyomány Simone Weil mesterénél, Alainnél, s annak mesterénél, Jules Lagneau-nál is fellelhetõ. Az én meghaladásának színrevitele a Gondolat színháza a mallarméi értelemben, egyfajta „papírszínház”, Pilinszky János szavaival élve. A könyv tanúsága szerint Pilinszky 1971-ben Robert Wilson A süket pillantása c. elõadásában saját – az írnok alakjának visszateremtettségéhez illõ – mozdulatlan poétikáját fedezi fel, valamint a hozzá tartozó figyelem természetes állapotának fontos alkotóelemét jelentõ tartam képekbe öntését. Pilinszky színházi szövegei sokat merítettek saját költeményeinek egyedi technikájából. Inkább színházi poétikát dolgozott ki, mintsem teatrológiát. Elemzéseink szerint dramaturgiája Simone Weilbõl, némileg Grotowskiból és fõleg a fiatal Robert Wilsonból táplálkozik. A könyv ebben a gondolatkörben eddig kiadatlan forrásokat is feldolgoz.
Sepsi Enikõ 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valère Novarina és Jean-Michel Maulpoix mûveinek fordítója, kutatási területei a modern és kortárs francia költészet, a színház és a vallástudomány, ezen belül a modern és kortárs misztika. 2010-ben a rangos francia állami kitüntetést, az Akadémiai Pálmák Rendjének Lovagi fokozatát vehette át a francia kultúra, az oktatás és tudomány területén végzett munkájáért.


kep16 A kötet a képi fordulat különféle művészeti ágakban és a tudományban is megfigyelhető jelenségével, valamint a fogalmi metafora elméleti keretével kívánja bevezetni és összefogni két nagy témáját: a francia költészet és a színház reprezentációhoz fűződő, szerteágazó kérdésfeltevéseit. A könyv első fejezeteiben két olyan kortárs francia költészeti irányzatot taglalunk, melynek viszonya a képhez különböző módon, de meghatározó (Yves Bonnefoy és Lorand Gaspar, valamint Jean-Michel Maulpoix).
A kötet második felében néhány olyan színházi gyakorlatot választottunk ki, amelyek az emberi képmás, az emberi „bálvány” lerombolására és újbóli összerakására tesznek kísérletet (Grotowski, Kantor, Barba, Novarina), s ebben a folyamatban a költészet eszközeit is használják. Ezeknek a színházi gyakorlatoknak, melyek közül Valère Novarina életművét emeljük ki, közös nevezője, hogy nemcsak a dramaturgiájukban ismétlik az önmegüresítés folyamatát, hanem a színészvezetésben is alapvető helyet adnak neki. A második rész tehát, nem tagadva a színházi gyakorlatok egyéb inspirációs forrásait, a Novarina életműve szempontjából központi jelentőségűnek tekinthető teológiai kenózis-fogalom színházi, színháztudományi alkalmazására tesz kísérletet, s ebben különösen támaszkodik H. U. von Balthasar teológiai esztétikájára, Xavier Tilliette munkáira, Simone Weil színház- és kenózis-koncepciójára, továbbá Kálvin, Karl Barth, Paul Tillich és Kazoh Kitamori műveire. A tárgyalt alkotók vonatkozásában elsőnek tekinthető magyar nyelvű monográfia mellékletében közölt, Túl a szakrálison című Valère Novarina-esszé magyar fordításban most jelenik meg először.


kep17Le changement esthético-poétique qui se produit dans les années 1970 dans l’œuvre de János Pilinszky trouve une partie de son origine en France grâce aux nombreux séjours qu’il y effectue à cette époque, mais aussi grâce aux trois domaines qui retiennent son attention lors de ces visites : d’abord l’œuvre de Simone Weil (dont une réception tardive de grande envergure se trouve dans l’œuvre de Pilinszky), ensuite le renouveau liturgique qui servira de modèle à sa conception du théâtre, et finalement la prise de connaissance du théâtre de Robert (Bob) Wilson. Sous l’égide de l’idée de Simone Weil sur le rapport opposé de la personne et du sacré, Pilinszky découvre, à notre sens, en 1971 dans le Regard du sourd de Bob Wilson, la mise en scène de sa propre poétique de l’immobilité qui convient à l’état décréé du scribe, voire la mise en image de la durée qui est partie constituante de son état naturel d’acte d’attention. Cette mise en scène du processus de dépas- sement du moi est un théâtre de la Pensée, dans le sens mallar- méen, un « théâtre de papier », pour reprendre les expressions de János Pilinszky. Quant aux écrits pour le théâtre, Pilinszky a beaucoup puisé dans les techniques éminemment uniques de ses propres poèmes, voire a élaboré une poétique théâtrale plutôt qu’une théâtrologie. Sa dramaturgie, selon les résultats de l’ana- lyse exposée dans ce livre, se nourrit de Simone Weil, un peu de Grotowski, et beaucoup du jeune Robert Wilson.
Enikő Sepsi a obtenu son doctorat à la Sorbonne en 2003 et est actuellement doyenne de la Faculté des Lettres de l’Université Gáspár Károli à Budapest en Hongrie. Traductrice d’Yves Bon- nefoy, de Valère Novarina et de Jean- Michel Maulpoix en hongrois, ses domaines de recherches concernent la poésie contemporaine française et hongroise, la philosophie de la religion et le théâtre. Pour ces travaux, le premier ministre français lui a conféré la distinction de „Chevalier dans l’Ordre des Palmes académiques” en 2010.